Lelkifejlődési- és problémakezelési-előny
Tegnap egyetemre menet a metron találkoztam valakivel akivel néhány hete közös imacsoportba járok...
...Többek között szó esett arról is, hogy milyen furcsa, hogy én ilyen fiatalon már ezt az imamódot folytatom (ő 6 évvel idősebb nálam) és hogy ez mekkora előny a számomra, meg hogy ő egy csomó problémáját sokaal jobb an tudta volna kezelni, ha...
Szerintem nincs igazán így... Persze el lehet rajta filozofálni, de nem szükségszerűnek érzi az ember, hogy mikor milyen útra lép? Mit gondoltok erről, akár elvonatkoztatva a konkrét helyzettől...
...Már megint ez a "mi lett volna ha" ügy.
Bináris kereszténység
Hányszor elhangzott most vasárnap:
"Legyetek mindnyájan egyek!"
...és hogy ezt hogy kell megélni, és hogy így gondoljuk át, meg úgy lássuk be, meg az Ige így és az Ige úgy!
F. atya szegény már csak gondolkodni tud... Valahol ottfelejtette a ráérzőképességét, a megfoghatatlant, a láthatatlant... Hát nem nevetséges egy minden fizikai valóságon fölül álló valamit, (ugyebár Istent) gondolati úton megközelíteni, rációt keresni a transzcendenciában? Teljességre törekedni egy könyv mondatainak szó szerinti magunkra húzásával?
Elképzeltem a tökéletes gondolkodó vallásos embert:
- "Legyetek mindnyájan egyek!"
- Te is egy vagy... én is egy vagyok... meg még ő is egy. Akkor mi most mind egyek vagyunk!
Nincs kegyelem!
Rájöttem, hogy egyvalamit mindenképpen meg kéne tanulnom Csuang cse Pszeudótól. Azaz azt, hogy bármit leír... (Mondjuk ő azért ír le bármit, mert saját bevallása szerint, magasról letojja, hogy ki olvassa meg ki nem (persze akkor miért ír egyáltalán meg miért nevezi magát prófétának... de erről bővebben az ő blogján található bejegyzésemnél)) Állandóan vacillálok, hogy biztos ilyet kéne-e írnom, mit fogtok ehhez szólni, meg nem várni kéne-e vele, és később talán többeknek átjön a dolog... Hát fogós kérdések. De most úgy döntöttem, hogy nem fogok alapozni, meg körítést csinálni neki, írom ami foglalkoztat. Talán sokan meg fogtok ítélni miatta, de azért olvassátok szorgalmasan, elmélkedjetek, legyetek kicsit Csendben meg miegymás... aztán egy idő után talán majd összeáll...
Próbáljatok meg jól érteni, próbáljatok ne ítélni...
Vallasos anarchizmus
Találtam egy nem semmi blogot.
Asszongya:
"Csuang cse Pszeudónak, a vallásos anarchizmus prófétájának, gondolati
napló blogja. A Láthatatlannal való kapcsolathoz elég a puszta csend.
Nincs szükség vallásokra, misztikákra, spiritualításoskra. A Vízöntő
Világkorszakában, a Láthatatlan direkt működik az emberekben, minden
közvetítőt nélkülözve. Elmélkedj a múlandóságon a csendben, és egyébre
nincs szükség."
A fazonnak sok mindenben igaza van, és valamit nagyon megtalálhatott, valamit viszont nagyon elfelejtett...
Tipikus remete, aki rátalált valamire odabennt, viszon köpköd és fúj mindenkire, aki a közelébe kerül... ajánlom mindenkinek!
Hogyan legyünk végre jók?
Sokszor előkerült a téma a napokban, és hát régebben is folyton, és már többször kancsingatott rám, hogy akkor írjak ide valamit róla. Aztán ma részben erről volt szó misén is, hát gondoltam éppen ideje, hogy felvessem a mindig is izgató kérdést: Hogyan, miképpen, mitől motiválva éljünk úgymond "Istennek tetsző életet"?
Néhány éve valahogy ilyenképpen fogalmaztam meg a dolgot: Én a szeretet parancsát követem, az embertársaim kedvéért, teszem amiket teszek, így hagyok cinkenyomokat magam után a világban... Aztán az, hogy ott fönn tetszik az Öregnek, hát az a hab a tortán... ...Hát igen... akkor még azt gondoltam, hogy ezek gyakorlatilag független dolgok... nye-he-he
Na meg... nem ilyen egyszerű az, hogy "teszem amit teszek" Mert még ha tudom is, hogy mit kell (vagy legalábbis azt hiszem) akkor is olyan sokszor nem akaródzik tényleg úgy élnem ahogy esetleg már annyiszor beláttam, hogy helyes. Na meg most komolyan: mi a helyes valójában? Na hát persze le vannak írva törvények, sokan meg is tanulják szépen, aztán félnek is az Isten haragjától, hát igyekeznek betartogatni... (de ez nem igazán az a szint ami minket most érdekel) Aztán megint mások, már be is látják, hogy nadetényleg, hát kivanez találva! Tényleg hasznos, jó, stb.így élni, sőt még azt is megtalálják, ez pontosan miben, hogyan vonatkozik rájuk, miben érinti őket. Feltárják hibáik eredetét amennyire lehet, igyekeznek végére járni mindannak, ami terheli a lelkiismeretüket. Aki ezt teljes mértékben elvégzi, nahát az már valami! És akkor elkezdi akarni, hogy jó legyen...
És ha nem lép tovább, itt kezdődnek a gondok. A jóvá lenni akarással. Egészen messzire eljutva ezen az úton az ember, már tényleg fantasztikus módon ismeri a Jézusi tanítás mondatait(!) emberfeletti önzetlenségről tud nap mint nap tanúbizonyságot tenni... De mi van mindez mögött? Rossz tuljdonságait elfojtja, próbálja azok megoldása (amelyre tökéletesen nincs olyan ember aki egyedül képes) helyett a szőnyeg alá söpörni őket. Már maga sem látja, hogy mik a rossz tulajdonságai, maga sem vesz róluk tudomást. Gondosan megfigyelve jócselekedeteik özönét, pedig olyan furcsa érzése támad az embernek... meglátja mögöttük az erőlködést, megérzi azok izzadságszagát...
Pedig annyi helyen ott van az Írásban is: nem a törvény által igazulunk meg, fogadjuk magunkba Krisztust stb... (Ha eszembe jutna valami jó jutalom, mondanám: az első három bibliai részletet beküldő között értékes ajándékok várnak kiosztásra... :) ) ...Na erre mondhatjuk: persze... jó vicc! Mi az, hogy egyesüljünk Vele? Hajrá, kezdjük el holnaptól? Vagy mi a túró? Nehéz (vagy mondanám inkább: lehetetlen) mindezt szavakba önteni. Mégis meg lehet néha fogni, el lehet kapni néha pillanatokat, hogy amikor teszünk valamit, az a valami teljességérzéssel tölt el bennünket. Mindig a Tűzszekerek című film jut eszembe ilyenkor, ahol a kerós főhős érvel húgának hivatása mellett, és azt mondja: "Amikor futok, érzem, hogy Istennek kedve telik bennem..." ...Erről van szó! Aki egyszer ezt érezte, sosem felejti el azt és keresni fogja az ilyen pillanatokat.
Mindazonáltal van millióegy recept is arra, hogy hogyan válunk tényleg csúcsszuperré :) Most ez cinikusan hangzott, de mindegyikben van valami, sőt! Számtalan lelkigyakorlati típus van, amelyek segítenek egy-egy gyorsabb változásban, egy nagy belélegzést jelentenek. Továbbá vannak életvitelhez köthető "módszerek" is. (Borzasztóan hangzanak ezek a szavak rájuk, dehát nincsen jobb.) Például ilyen az igeélés, amely rokonítható a fentebb általam elvetett "jónak lenni akarással" Ugyanis lényege, hogy kiválasztott bibliai idézeteket valósítsunk meg minél tökéletesebben napjainkban... Igazság van azonban abban is, hogy egyetlen szavában a Bibliának minden de minden benne van/lehet (komolyan!) Vagy egy másik "recept" a szemlélődés útja (ami nekem is bevált, illetve beválna ha hagynék neki időt az életemben) melyet Jálics Ferenc jezsuita pap kezdett el, ilyen "módszerként" és egyre szélesebb körben terjed. Ezekről illetve a lekigakorlatokról és pontos helyességükről most nem írok, de nagyon izgalmas téma, később feltétlenül sort kerítek rá.
Aztán persze át lehet esni a ló túlsó oldalára. Nemrég olvastam egy blogban, hogy a kereszténység a legkönnyebb vallás, mert a Jézus Krisztusba és az ő lényegébe vetett hit által üdvözülünk. Ami persze igaz, de könnyen ad alkalmat félrecsúszásra (mondjuk azt hiszem: nekem már nagyon mély a hitem, úgyhogy ha becsúszik egy két disznóság, az nem olyan nagy probléma, majd az elkötelezettségem üdvözit. Hát persze, hogy üdvözít, ha valóban olyan elkötelezett vagyok, hogy emiatt nem nagyon kerül sor a hibázásra.)
Lényeg ami lényeg (megint kihagytam egy csomó mindent, dehát nem lehet úgy írni bejegyzésekre tagolva, ha minden egy) hogy oly szép és jó is volna, ha végre minél több tévelygő hívő és tévelygő/szkeptikus nemhívő belátná: a kereszténység nem tilalomfák erdeje(ahogy azt régen mondta az én hittantanárom) és nem is kötelezően ránkmért jócselekedetek özöne... Hanem valami lényegében más, sokkal nagyobb dolog.
Nem és kész
Tegnap ismét szembesültem azzal, hogy olyan ember, akit tényleg kifejezetten értelmesnek, jófejnek tartok, az is gondolkodhat gyökeresen ellentétesen az istenhitről mint én.
Úgy gondolom: biztos, stabil hitem van. És egyszerűen nem fér a fejembe... Mert persze sokan bizonytalanok, sokan meg hisznek, csak az egyházakat, vallásokat dobják el maguktól... De hogy ilyen szilárdan és eltökélten tagadni Isten létezését hogyan lehet... Fel nem foghatom.
(De talán még érdekesebb, hogy én ezzel nem bírok megbírkózni gondolatban...)
Örökéletbiztosítás
Rengetegen voltak az éjféli misén....
...végigpofázták.
Egy barátom szülei, szüleinek testvérei megkeresztelkedtek...
"...bele kell vennük a lehetőségek közé, hogy esetleg van Isten. És akkor jól jön ez még nekünk."
Szerintem visszatérhetnénk a búcsúcédulák árusításához.
Vagy aki azért megy, annak vetíteni a TVben estimisét. Hazaér fáradtan, akezébe asör, bekapcsolja atévét, közben mindenféle fehérruhások járkálnak, hadonásznak össze-vissza... kész kikapcsolódás...
Elhívás?
Először egy barátom szegezte nekem a kérdést: El lehet úgy menni (katolikus) papnak, hogy nem csalódtál a párkapcsolatokban? Nem kihúzod magad ilyesmivel egy nehézség alól? Nem benne van mindenkiben a párválasztás, a családalapítás késztetése?
...Nos mindenképpen jó kérdés. ...Na de egyáltalán (menjünk kicsit visszább) hogyan, miért jut el valaki oda, hogy papi/szerzetesi hivatást választ? Mindegyikőjük alkalmasságánál fogva (a szó legszorosabb értelmében gondolom) ki van jelölve erre? Naugyehogyperszehogynem. Ezt senki a világon nem gondolja, hogy minden (vagy egyáltalán sok) pap tökéletesen betölti papi tisztségét.
Kisebb koromban ezt az bizonyos elhívást nagyjából úgy képzeltem el, hogy megjelenik neki Isten angyala és szemtől szembe felszólitja, hogy jöjjön. Ma már inkább hajlok arrafelé, hogy nincs itt nagyobb durranás annál, mint hogy valaki teszem azt a vízvezetékszerelő szakmát választja. Legfeljebb annyival egészíteném ki, hogy azért egy elhivatottabb vízvezetékszerelőre kell gondoljunk, mert sem anyagilag, és jobb esetben presztízs szempontjából sem éri meg papnak menni. (Persze van ahol sajnos igen, de azért bőven nem ez az emberek megtisztelő hivatással kecsegtető pályaképe)
...Vagy mondjuk ne legyen vízvezetékszerelő, hanem valami közelebbi. Mondjuk tanár. (Nem meglepő okok miatt fogom valószínűleg sokszor ezt az összehasonlítást megtenni) Egy tanár az manapság megint csak sokszor kutyába sincs véve. Csóró. Satöbbi. Mégis mennek emberek tanárnak. Miért? Hát nyilván (az esetek jó részében) valamiféle elhivatottságból. Jó az összes tanár? Hát még a fele sem. ...Akkor miért lennének pont a papok mind feddhetetlenek? (Már úgy értem ebből a szempontból vizsgálva a kérdést.)
Tehát nyilván valamilyen belső késztetésre kell gondolnunk (ami már mindjárt egy pozitív dolog). De ez mennyiféleképpen kialakulhat! Milyen emberi gyengeségek, kerülőutak, játszmák viszik el oda az embert, hogy egy (akár ilyen nagy súlyú) döntést meghozzon?! Egy pap elhívásában ott van az összes szutyok ami a lelkén ül (ki az akinek nem ül?!). Kinek több, kinek kevesebb. És ezen elméleti megfontolás alapján eljuthatunk oda, hogy valóban sok gebasz lehet a dologban... Akár a felütésként megfogalmazott kérdés is.
És akkor hadd fűszerezzem meg saját élménnyel. Nekiszegezte tehát a barátom a kérdést, és én azt válaszoltam: Ugyan már! (Visszatérve a tanárokra (de lehet orvos is) ja, régen e kettőt a szerzetesek csinálták... de éééérdekes) Hiszen a tanárok közül nézzük meg az igazán jókat. Tapasztalataim szerint vagy nincs családjuk, vagy komoly gondjuk van azzal, hogy nem tudnak rá elég időt fordítani. És akkor most lehet, hogy nem is olyan nagy hülyeség az a cölibátus? Talán mégsem a párnélküliség okozza a pappá válást, hanem fordítva...
...Aha, és tessék: itt vagyok több mint egy éve gyakorlatilag pár nélkül. (A papi hivatás engem mindig is foglalkoztatott) Állandóan örlődöm ebben a nőkérdésben (bár nem feltűnő)... Na és persze most a gondolat kidugta két kis szarvacskáját: Milyen jó is lenne, ha elköteleződnék a nőtlenség mellett. Akkor belenyugodnék és megbékélnék a helyzettel... Hmmm, hmmm. Érdekes.
Befejezem, mert már így is hosszú, de így is nyitva hagytam, és részletezetlenül két kérdést. Csak tessék, csak tessék! Ezekről is lehet véleményt alkotni, én is megadom majd nekik ami jár: legalább egy ha nem több bejegyzést.
1. Tehát nem feddhetetlenek a papok (de nem ám... nahát!) Milyen megítélést érdemelnek ezért? Felhozhatnak valamit a mentségükre? Vagy ahogy egy másik barátom mondta: "Vallás király, egyház pfúj!"?
2. Akkor most jó-e vagy nemjó-e a cölibátus? (Lerágott csont amin mindig terem friss hús.)
Bajban vagyok: mivel kezdjem?
Mondjuk egy kérdés melyre még magam sem kaptam választ pontosan...
Ki jár jobban aki beleszületik abba hogy kerós vagy aki nem. Persze a szemlélet, az életmód példája fontos, de a dogmák, imák, szokások értés nélküli megtanulása fontos-e. Akadályoz-e abban hogy később majd ha megnő az a szerencsétlen gyerek, belássa, hogy jéééé tényleg hát ez baromira ki van találva. Vagy az jár jól, aki már eleve belátásból fogadja el mindazt amit a kereszténység (első megközelítésben teherként, szokásként, dogmaként ...aztán kiderül, hogy mégsem) a nyakába rak.
Vagy tökmindegy, mert mindkettő jó. Akkor az is tökmindegy, hogy én megtanítom-e a Miatyánkot a lurkóimnak vagy sem? Hát ez a "mindegy" nem hangzik túl bíztatóan...
Vagy netalántán fordítva?
Asszem ez a válasz is a "nincsenek véletlenek" témakörénél keresendő...